glitter-graphics.com
*************************************
A székelyek nagy része - mintegy 2,5-2,7
milliónyian (hivatalosan 1,7 milliónyian) - a Kárpát-medence keleti és
délkeleti részében lakik és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől
körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták.
Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől
övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely
csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon). Nevük latinos
"sicul" szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában
(székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra
utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük
védelmét látta el.
Krónikáink és a székely
néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével
a Kárpát-medencébe - a mezőségi Csigle-mezőre - visszatért utódai. "A
székelyek, akik előbb Attila népe volt" - olvassuk Anonymusnál, Kézai
Simon pedig ezt
írja: "3000 hun visszatért Pannóniába… és Árpád idejéig a Csiglamezőn
(Mezőségben) maradtak és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek
nevezték". A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották
szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely
egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről
sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó
vita folyt, amely mára kikristályosodott és igazolta a székelyek saját
eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle "magyar"
népesség él: az egyik - a székely - a hunok leszármazottja (Attila hun király
453-ban bekövetkezett halála utána Csigle-mezőre visszaköltözött hunok utóda),
a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül
sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek.
A székelyek hun eredetét először a XVIII.
században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis
magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus
időben a magyarság "ázsiai" eredetének vallása is szégyennek tűnt. A
székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi
mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet
játszott. Opreanu
Sabin volt az
első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát
bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román -
vlah - falu 1252-ben létesült. Ezután a "dáko-román" elmélettel, -
amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai, -
próbálták a székelység ősiségét - nem sok sikerrel - kétségbe vonni.
A székelyek mindig "magyarok" voltak,
nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a
"székely rovásírásban" náluk maradt meg legtovább. Társadalmi
berendezkedésük - a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és
gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a
székekre, nemekre való tagozódás - sokáig megmaradt. A hét székely szék
-"aranyszék" - a XII. században a következő volt: a telegdi (később
udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és
az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből
Háromszék lett, 1390 után a Csíkszékből kiszakadt Kánonszék, 1466-ban pedig
Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardóczszék és Keresztúrszék. A "fiúszékek":
Miklósvár, Bardóc, Gyergyó, Kászon, Keresztút és Szereda.
Magának a "csángó" szónak a jelentése
máig nem tisztázott, vannak, akik annak "kóborló",
"vándorló", "csámborgó" jelentését vallják, mások a
"csonk" eredetet magyarázzák. Az emberek nagy része a
"csángó" szót automatikusan a moldvai csángókra alkalmazza, holott e
név alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és havasalföldi
területen élnek, de ez a székelyektől különvált magyar csoportok összefoglaló
neve is ez. Az elnevezések abban egyeznek meg, hogy olyan néptöredékről van
szó, amely az anyaországtól távol, idegen környezetben máig megőrizte sajátos
etnikai jellegét, ősi nyelvjárását, anyagi- és szellemi kultúráját.
1. A moldvai csángók (moldvai magyarok vagy moldvai székelyek). Kevés olyan szomorú és hányatott sorsú nép él
Európában, mint a moldvai csángó. Az évszázados üldöztetések miatt
kitörölhetetlenül beléjük vésődött az idegentől, ismeretlentől való félelem,
gyanakvás. A csángó-magyarok Európában egyedülálló ősi népcsoportot
képviselnek. Nevükkel először 1443-ban találkozunk, majd 1553-ban egy erdélyi
oklevélben bukkan fel a "csángó" elnevezés. Eredetüket illetően sok
nézet kelt lábra, melyek mára abban kristályosodtak ki, hogy a moldvai csángók legkorábbi
csoportját a Kárpát-medencébe be nem jött magyarok alkotják, de vannak közöttük
Erdélyből kitelepített székelyek és más kitelepített vagy kitelepült erdélyi
csoportok is. Genetikailag a honfoglalás kori magyarság
génösszetételét és élettani jegyeit tükrözik és e jegyek azt bizonyítják, hogy
"legalább 750-1000 éve - vagy régebben - egy helyben laknak" (Czeizel
Endre). E honfoglaláskor határőrként kinnhagyott magyarok a sok évszázados
elszigeteltség következtében mindmáig megőrizték a régi, ősi magyar nyelvet,
népművészetet, hiedelemvilágot, vallást és zenét.
A moldvai csángók a mohácsi vészig a magyar
királyok védelmét élvezték, papjaikat az anyaországtól kapták. Ez a támogatás
az ország három részre szakadásával megszűnt; a falvak magukra maradtak és
elszigetelődtek az őket körülvevő idegen tengerben, magyar nyelvű iskoláik
megszűntek. Moldva és Havasalföld ortodox keresztény vallás ellensúlyozására
Róma misszionáriusokat küldött a moldvai csángók közé, de az 1623 és 1859
között küldött ötven missziós pap között egyetlen magyar sem volt. Ennek
ellenére meg tudták tartani római katolikus vallásukat. 1884 óta Iasi-ban
(Jászvásár) római katolikus püspökség működik, ahol az eszes csángó-magyarokból
román papokat nevelnek. 1950-ben az utolsó magyar iskoláik is megszűntek és ősi
népviseletüket is a '70-es években kezdték levetni. A román statisztikák
szerint 250 000 katolikus él Moldvában; a becslések szerint ennek egyharmada -
80-100 000 - beszél magyarul.
Néprajzilag megkülönböztethetők a Tatros-, az Uz-,
a Szalonc-, az Ojtoz- és a Tázló-völgyeiben élő "székelyes csángók",
ezeknek anyagi kultúrája némi hasonlóságot mutat a csíki és háromszékivel; az
Aranyos-Beszterce torkolatvidékén Bákó város közelében lakó "déli
csángók"; és a Moldova folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár
közelében élő "északi csángók". A csángóság évszázadokon
keresztül megmaradt a földjét túró parasztnak, minek következtében meg tudták
tartani ősi eszközeiket és ősi földművességüket. A tanult iparosok és
kereskedők, az értelmiségiek és a birtokosok folyamatosan elhagyták őseik
földjét.
- A bukovinai eredetű csángók. Amikor Mária Terézia elhatározta a keleti végek
megerősítését, 1760-ben generálisát, báró Buccowot (Buckow-ot) határőrség
szervezésére a Székelyföldre küldte megsértve ezzel a székelység legszentebb
jogait. A királynő tanácsosainak javaslatára Csíkmádéfalvára gyűjtötte össze a
székelyeket, hogy népgyűlésen vitassák meg a kialakult helyzetet. A sikertelen
kísérlet után a a királynő újabb szervezést rendelt el katonai kísérettel. A
Mádéfalván csoportosan összegyűlt székelyeket 1764. január 6-ról 7-ikére
virradó éjjel a császári csapatok megtámadták és sok székely-magyart
lemészároltak; a fegyvertelen emberekre ágyútüzet nyitottak és a házakból
kijövő asszonyokat és gyerekeket lekaszabolták. E siculicidium
(székelygyilkosság) hozadéka 186 halott, 34 sebesült és 400 fogoly volt. A
maradék lakosság Moldvába menekült, ahol Hadik András altábornagy a moldvai
bojároktól kapott földbirtokokra telepítette le őket, ahol Fogadjisten,
Istensegíts, Józseffalva, Hadikfalva és Andrásfalva községeket alapították.
Hivatalos visszatelepítésük az 1800-as években kezdődött; 4000 székely-magyart
az Al-Duna menti Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe
telepítettek - ezek az "al-dunai székelyek", - 1883-ban további 3000
telepes költözött Krassó-Szörény megyébe, az Arad melletti Gyorokra és Agokra,
majd továbbiak 1888-1892 között Dévaványára, 1892-ben a Hunyad megyei
Vajdahunyadra, 1900-ban a Temes megyei Babsára, a Kolozs megyei Vicére és a
Beszterce-Naszód megyei Magyarnemegyére. A Moldvában maradt bukovinai csángók
élete a két világháború között ellehetetlenedett; a II. Bécsi döntés lehetővé
tette számukra, hogy az akkori Magyarországra költözzenek. 1941 májusában mind
az öt falu népét Bácskába telepítették, ahonnan 1944-ben mindenüket hátrahagyva
menekültek a visszatérő szerbek elől. Tengernyi szenvedés és hányattatás után
1944 tavaszán a Völgységben, Baranya, Vas, Veszprém, Zala, Fejér és Bács-Kiskun
megyei falvaiban leltek végleges otthonra. A '60-as években sokan települtek
Budapest környékére, pl. Érdre.
- A hétfalusi csángók ("barcasági magyarok"). A hétfalusi (Siebendörfer vagy Sapte Sate-i)
csángók a XI. századi magyar-besenyő határőrök maradékai, akik a Barcaság
délkeleti szegletében Brassó közelében Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu,
Hosszúfalva (ma: Szecsele), Brassótól távolabb Tatrang, Zajzon és Pürkerec
önálló településein laknak. E területeken közelében ők lakják Apáca, Krizba,
Barcaújfalu, Halmány és Székelyzsombor falvakat is. Az eredetileg gyér
határőr-lakosság a kora Árpád-korban a Dél-Erdélyben lakó székelyekkel
gyarapodott és mai településeik a XIII. században alakultak ki. Az oklevelek
csak "székelyeknek" nevezik őket. A szabad jogállású hétfalu
eredetileg királyi birtok volt, amely lakosságának egy részét a környékükre
betelepített szászok jobbágysorba sülyesztettek. Mivel kevés termőföldjük
maradt, a szomszédos szász községekben vállaltak munkát és fakitermeléssel
foglalkoztak. A múlt század második felében a jobb megélhetés reményében sokuk
a Regátba vándorolt ki, ahol a '30-as évekig a városi személyfuvarozást
nagyrészt ők látták el.
- A gyimesi csángók (a Gyimes-völgyben élő magyarok) a Csíki havasokból a Moldvába futó Tatros folyó 30
km hosszú és néhányszáz méter széles völgyében Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok
és Gyimesbükk községekben élnek.Területük eredetileg öt szomszédos csíki
székely község tulajdona volt, amely területet a XVII. századtól kezdve először
legelőbérlőkként kezdtek benépeíteni. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobbrészt
csíki székelyekből, kisebb részben moldvai csángó-magyarokból és románokból
tevődik össze. Főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A
népi kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség ősi rétegét
őrizték meg.
forrás:Wikipédia
forrás:Wikipédia
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése